Vigasz

Ilénnel osztálytársnők voltunk még az általános iskolában. Azóta az arca elmosódott már az emlékeim között, csak annyi dereng belőle, hogy a szemében mindig olyan tengermély szomorúságot láttam, mintha valami titkos fájdalom nehezedne rá. Szláv származású gyerek volt, az édesapja egész kiskorában meghalt. Ilén néha halkan énekelgetett valami bánatos nótát egy előttünk ismeretlen nyelven, ami lényével együtt annak a világnak a része volt, amihez tartozott. Még akkor is szomorúnak látszott, amikor nagy ritkán elmosolyodta magát, mintha érzékeny kis lelke megérezte volna, hogy rövid és keserves élet vár rá. Annál élesebben maradt meg az emlékeim között Nadin néni, Ilén édesanyja. Talán azért, mert harsogó volt, hisztis, aki még a kákán is csomót talál - talán azért, mert állandóan egy rikító piros nyaksálat viselt, mintha ezzel akarná felhívni a figyelmet magára. Pedig nem kellett volna, mert éles, veszekedő hangjára mindenhol felfigyeltek, amerre járt. Mi, gyerekek féltünk tőle, s ha megjelent lányáért az iskola előtt, igyekeztünk minél előbb kereket oldani. Soha senki nem tudhatta előre, mivel vívja ki a zord, piros sálas asszonyság haragját. Még a többi szülő is igyekezett elkerülni őt. A szülői értekezleteken egyedül ült az első padban, s onnan bírált, kritizált mindent, mint valami kérelhetetlen erénycsősz egy züllött, gonosz világban.

Nadin néni betegesen utált minden állatot, de különösen a kutyákat. Pedig Ilén gyakran panaszkodott, hogy mennyire szeretne egy dogot, akivel sétálhatna, játhatna, megoszthatná vele kis szíve minden örömét, bánatát, de anyja már a puszta gondolattól is mereven elzárkózott.

-Még hogy egy kutya, az én lakásomban...?! -kapta a fejéhez a kezét teátrálisan. - Még az utcán is elkerülöm ket. Ki udja, miféle ragályt terjesztenek.

A szíve szerint Ilén istápolt, dédelgetett volna minden állatot, de csak titokban tehette. Az anyja ugyanis még abból is jelenetet rendezett, ha csak megsimogatott az utcán egy kutyát.

-A kutyaszrös kezeddel akarsz belépni az én lakásomba? -sipákolta, mikozben valósággal elrángatta a lányát.

Ilén soha nem járt sehova. Kimaradt a diákcsínyekből, tréfákból, a kislányok kedves, titkokat megosztó suttogásaiból. Hogy anyja nem engedte-e, vagy alkatánál fogva volt-e zárkózottabb, azt nem tuom. De a nyolcadik osztály elvégzése után lassacskán mindannyian elfelejtettük őt. Ha néhanapján emlékeimben fel is merült egy-egy egykori gyerektársam arca, s megálltam egy pillanatra: eltűnődni azon, vajon miként alakult a sorsa? Soha nem volt közöttük a szomorú szemű kislány.

Több mint két évtized telt el, hogy kijártam az általános iskolát, amikor egy ködös kora őszi napon futtatni vittem a Szigetre a kutyámat. A borongós idő miatt kevesen voltak, így már messziről feltűnt a piros sálas idős hölgy, aki egy öregecske dogot sétáltatott. A kutya futkározott egy keveset, a nő pedig megpróbálta játékra bírni. Fadarabkát, kislabdát hajított el neki, aztán barátságosan megsimogatta, talán beszélt is hozzá. Messziről látszott, hogy összeszoktak és szeretik egymást, s azon egy hullámhosszon rezgő gazdi-kutya párost alkotnak, akik félszavakból, gondolatokból is megértik a másikat.

Amikor közelebb értem hozzájuk, azt hittem, a meglepetéstől gyökeret ver a lábam.

-Nadin néni, meg tetszik ismerni...? -dadogtam egy elharapott, rövid köszönés után.

Ő épp lehajolt egy darab fácskáért, s amikor felnézett a hangra, egy pillanatra azt hittem, mégiscsak tévedtem, s csupán a piros sál tréfált meg. A ráncoktól barázdált, fáradt arc nem haragot, hanem megbékélést és nyugalmat sugárzott. Kérdésemre válaszolván csendben bólintott, aztán újabb meglepetésemre a kezét a karomra tette.

-Ilén meghalt - mondta sivatagszáraz hangon. - Tíz évvel ezelőtt. Leukémiában.

Hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék erre, olyan idétlenül csengett a kurta "sajnálom". Ő azonban nem foglalkozott vele, folytatta elbeszélését, mintha csak bármiért is magyarázattal tartozna.

-Az utolsó évben már tudtam, hogy nincs remény. Szeretném hinni, hogy ő ezt nem sejtette meg abból, hogy megvettem Pajtást...-simogatta meg szeretettel a kutyát. -Bár előbb eszembe jutott volna! Hisz annyi derűt és örömöt adott a lányomnak. Minden este összeölelkezve aludtak el. Pajti a fejecskéjét Ilén vállába fúrta, amaz pedig sokszor úgy ölelte magához, mintha csak kapaszkodna. Soha nem volt olyan igaz barátja, mint ez a hűséges kis állat. Aztán hosszú hetekig a kórházban volt. Pajtás valóságos depresszióba esett. Csak hevert Ilén ágyán, nem evett, nem játszott, csak nézett rám a nagy barna szemével, mintha könyörögne nekem, vagy kérdezni akarna valamit.

Valami gonosz, erőszakos gombóc fojtogatni kezdte a torkomat, de Nadin néni nem vette észre. Ő már réges-rég túl volt azon, amikor a könnyek még enyhülést hozhatnak.

-Amikor utolsó este bent voltam nála, a szeme egy kicsit elevenebb volt. Egy pillanatra felébredt bennem a remény, hátha..., hátha egy kicsit jobban lesz, és még legalább néhány évet kapunk a sorstól. Az arca azoban olyan fehér volt, hogy szinte beleolvadt a nagy párnába. Megfogta a kezemet és azt mondta: ,,Olyan nagyszerű vagy anyu, hogy megleptél Pajtival! Amíg nem mehetek haza, kérlek nagyon vigyázz rá..! Viseld a gondját, hogy ne hiányozzak szegénynek annyira!" Másnap reggel iszonyú vonításra ébredtem fel. Olyan volt, mint egy éles, rémült, fájdalmas női sikoly. Pajtás nekirohant a bezárt ajtónak, tíz körmével nyüszítve kaparta, hogy kijusson. Én ebből tudtam meg! Soha nem hittem volna, hogy egy kutya képes legyen megérezni, ha meghal a gazdája. Amikor pár perc múlva telefonáltak a kórházból, a doktor úrnak ki sem kellett mondani.

Egy pillanatra zavart csend telepedett közénk. Ő befejezte mondanivalóját, én pedig még mindig képtelen voltam bármit is mondani. A kutya mintha megérezte volna, meleg, barna szemeit ráemelte a gazdájára, amaz pedig lehajolt hozzá és a pofácskájához nyomta az arcát. Kihasználván ezt a pillanatot, valami olyasmit makogtam, hogy hívjon fel, ha bármiben segíteni tudok, és gyorsan elbúcsúztam. Tudtam, hogy úgysem hív fel soha, mint ahogy én sem tudok tenni sajnos semmit, amivel enyhíthetnék ezen a csendes szomorúsággá szeldült, megkérgesedett bánaton.

Távolról még egyszer visszanéztem rájuk. Nadin néni épp felcsatolta a pórázt a kutyára, aztán lassú léptekkel elindultak, mígnem távolodó, szomorú alakjuk bele nem olvadt a ködös, alkonyi tájba.

forrás: Horváth Andrea Társaink Isten házában című könyve